Életem értelme

Életem értelme


Belenéztél a szemembe. Az enyémben reménység csillant, úgy tűnik feleslegesen.
Elkaptad a tekinteted, de akármit csináltál tudtam, hogy emlékszel. Minden egyes percre, minden pillantásra, érintésre és forró csókra. Tudom, hogy fájt amiért vége lett és újra kezdenéd. De már késő. Tudom már próbáltad de az utolsó pillanatban feladtad. És miért? Mert féltél, megijedtél attól ami igazán vagyok. Boszorkány. De már nem számított mert elárultál. Igen megtetted pedig megígérted, hogy nem teszed meg. Belehazudtál a szemembe és arra vártál hogy ezek után majd megbocsátok. Megtehettem volna. De nem tettem mert hajthatatlan voltam. Nem. Az igazság az volt hogy túl büszke voltam. Túl büszke ahhoz hogy a szerelmet megtartsam. Elengedtelek. Először nem fájt, de ahogy múlt az idő napról-napra rosszabb volt. A belülről mardosó érzés lassan de biztosan elpusztított és érzéketlenné tett. Még mindig megbocsáthattam volna. De nem tettem. Mert még a büszkeségem meg volt, ami nem engedte hogy szeresselek. Pedig ha akkor megbocsátok, még visszajöttél volna. Ahogy telt az idő már csak a büszkeségem tartotta bennem a lelket. De az idő ahogy halat tovább úgy marcangolt széjjel a sok gond ami rám nehezedett. A bánatomat nem tudtam feldolgozni….De egy könnyet sem ejtettem, az elejétől fogva egyet sem. És miért nem? Mert a büszkeségem nem engedte. Végül a büszkeségem elpusztított teljesen. Mindent elvesztettem a ami fontos volt. Már csak egy választásom volt: a Halál. Most a párkányon állok. Márcsak egy lépés választ el a haláltól. De valami nem engedi hogy ugorjak, még nem. A hátam mögött hallom ahogy valaki beront a szobámba és sírva könyörög hogy ne ugorjak. A húgom az. Egyszer csak valami megszólal bennem. Egy földöntúli suttogást hallok a fejemben ”Nem ugorhatsz. Neked még dolgod van.” Nem értem mi dolgom lenne a Földön még. A szerelmem becsapott, a szüleim hallottak. Minden cserbenhagy. Aztán minden kitisztul előttem. Hátra fordulok és lenézek a húgomra. A könyörgő tekintetére amiben szomorúság csillan. Nem hagyhatom itt. Egyedül. Aztán rájövök hogy egészen végig Soha, sohase voltam egyedül. Mindig itt volt a húgom.
Rádöbbentem hogy ő a életem értelme azért nem ugrottam mert még dolgom van itt. És akármennyire hihetetlen az a dolgom hogy vigyázzak rá . Lemászok az ablakból és átölelem a húgom. És könnyek gördülnek le a arcomon sírok. Annyi év után megint. Kisírom magamból az elmúlt évek baját.

4 évvel később
Már teljesen rendben vagyok. Akármilyen észvesztő mosolygok. 22 éves vagyok a húgom 16. 4 év telt el azóta hogy sikerült kitörnöm a borzalmas önmarcangolásból. De sikerült újra képes vagyok szeretni. Én megtaláltam a életem értelmét. Remélem a többi reménytelen helyzetben levő embernek is sikerül.

U. i.: Ez a történet nem rólam hanem egy érzésemről szól.

By: Kállai Bettina